A dédesi vár (romvár) a szomszédos Dédestapolcsány közelében található a Bükk hegység északi részén, a Bükki Nemzeti Parkon belül. A várhegy 597 méter magas, mészkő alapanyagú.
Dédes vára a 13. században épült IV. Béla királysága idején, már a tatárjárás után. Első említése 1254-ből való. Építője Ákos nembeli Endrew fia Ernye bán, a király hűséges híve volt. Ernye fia István borsodi oligarcha volt és Borsa Kopasz nádor oldalán fegyvert ragadott Károly Róbert ellen. 1317-ben elvesztették a debreceni csatát és a dédesi várba menekültek amit a király hadvezére, Debreceni Dózsa megostromolt és elfoglalt. 1325-ben a király újjáépítteti és várnagyot helyezett belé. 1431-ben Borbála királyné Rozgonyi Istvánnak zálogosította el. 1439-ben Albert király visszavette és a Palócziaknak adta. A Palóczi család egészen 1526-ig birtokolta a várat, mígnem a család utolsó férfitagja, Palóczi Antal a mohácsi csatában elesett. Ezt követően a Dobó és Perényi család vitázott a vár tulajdonlásán, amely 1526 után János királyhoz került. Az uralkodó 1537-ben adományozta Perényi Péternek a várat és birtokait. A dédesi vár fennhatósága alá tartozott Dédes és Sajószentpéter mezőváros, valamint Tardona, Nagyvisnyó, Tapolcsány, Mályinka, Szilvásvárad és Rátótföldje. Perényi Péter fia, Perényi Gábor utód nélkül halt meg, így a vár Erdőhegyi Boldizsár birtoka lett. A várat 1567. április 1-jén kezdték el ostromolni a törökök Hasszán temesvári pasa vezetésével. A várat Bárius István várnagy védte, akit még Perényi Gábor tett meg posztjára. Noha 15 napig bámulatos ellenállással sikerült védeni a várat az óriási túlerővel szemben, a fogyatkozó készletek mellett egyetlen esély maradt: a menekülés. Bárius várnagy a megmaradt puskaport a vártorony alá hordatta össze, majd a vár elhagyása után egy kanóc segítségével a betörő törökökre robbantotta az építményt, amely 400 török katona sírjává vált. Hasszán pasa bosszúból a vár megmaradt részét is leromboltatta, és innentől kezdve egészen napjainkig a dédesi vár romvárként van nyilvántartva. A vár egy bástyájának sarokfalai még ma is láthatók, illetve az egykori erőd helyén több helyen várfalmaradványok tűnnek elő a bokrok közül. Ezek állapota igencsak leromlott. A dédesi vár pusztulásának 400. évfordulójára emléktáblát helyeztek el.

Az egri vár Eger nagy történelmi múltú vára. A hozzá fűződő leghíresebb történelmi esemény az 1552-es ostrom, amikor a várvédők Dobó István kapitány parancsnoksága alatt visszaverték az Oszmán Birodalom túlerőben lévő seregét.
Eger történelmi múltú városát a hasonló nevű patak két oldalán találhatjuk a Bükk déli lábainál. Szent István király itt alapította meg az első egyházmegyék egyikét, melynek területe egészen a Kárpátok gerincéig húzódott. Az 1970-es, majd az 1990-es évek ásatásai tárták fel a 11. századi, román stílusú rotunda maradványait (makettje a vártörténeti kiállításon látható). Falait sárba rakott kőből építették. A templom keleti végét kis, patkó alakú szentély zárta le. A csaknem pontosan a körépítmény közepén talált, kőből épített, kőfejtámaszos sírhelyen feltehetően az első püspökök egyikét temették el. A körtemplom melletti temető sírjaiból előkerült gazdag leletanyagból (zománcberakásos függők stb.) nyugati hittérítők letelepedésére következtetnek. A rotundához nyugat felől egy hosszú építmény csatlakozott: vélhetőleg ez volt az első püspöki palota.
Az Árpád-kor elején az egri püspök menedékvára a Felsőtárkányi Várhegy hatalmas erődítménye volt, de ezt a tatárok lerombolták. Az egri Várhegyen a 13. században csak kisebb erősség volt, a magas kőfalakat az országos újjáépítés részeként, az egri püspök parancsára emelték. A Szent János evangélista tiszteletére szentelt, háromhajós, román stílusú székesegyházat föltehetően Szent László király idején, a 11. század végén emelték. A székesegyházról a 14. századi krónikákban a várat is Szent János evangélista várának nevezték.
A kőfalak anyaga az egri borvidék fő talajképző anyagának tekintett riolittufa, ami könnyen faragható, de könnyű, meglehetősen puha és nagyon kevéssé fagyálló. Ezért a nagyobb hidegek utáni olvadások idején egyes falszakaszok rendre leomlottak, a vár rendszeres karbantartást igényelt. A tüzérség megjelenésével a klasszikus lovagvár jellegű (magas, vékony falakkal épített) egri erődítés több szempontból is kritikusan elavult. A fő probléma az volt, hogy a Várhegy melletti, annál magasabb Almagyar dombról át lehetett lőni a falak fölött. Ezért (először a Felvidéket uraló cseh husziták elleni védekezésül) a domb jelentős részét elkerítették.
A hódító Oszmán Birodalommal szemben kialakított végvárrendszer fontos tagjának számító várat a 16. század első felében külső és belső részre osztották, a védműveket Alessandro Vedani tervei alapján korszerűsítették. Eger élére 1548-ban nevezték ki Dobó Istvánt várkapitánynak. Dobó elsődleges feladatának tartotta, hogy a várható török támadás ellen minél jobban megerősítse a végvárat. Ehhez növelte mind a helyőrség, mind a hadieszközök számát. A hadjáratot Kara Ahmed nagyvezír, Szokollu Mehmed ruméliai és Hadim Ali budai beglerbég irányította. Egyesített hadaik 1552 szeptemberében vették ostrom alá az egri végvárat, de a védők visszaverték próbálkozásaikat. Mire az ostromlók elvonultak a vár alól, a falak többsége súlyosan károsodott. Az évtizedekig tartó újjáépítés közben (Ottavio Baldigara, Bornemissza Gergely és Christoporus Stella tervei alapján) jelentősen korszerűsítették is a védműveket, a helyőrség létszámát hétezer főre emelték. Intézményesítették a várban működő lőpormalom alapanyag-ellátását (az évi 500 tallér értékű salétromot évi adójának fejében Debrecen szállította). Német (osztrák) tüzéreket alkalmaztak (békeidőben 8–10 tűzmestert fejenként 2-3 segéddel). Mindezek dacára 1596-ban a több nemzetiségű helyőrség rövid viadal után III. Mehmed szultán kezére adta a várat.
A hódoltság 91 esztendeje alatt a törökök nemcsak fenntartották, de bővítették is az erődrendszert. A várat a Habsburgok 1687-ben vették vissza, miután kiéheztették a védőket. 1701-ben a császári haditanács felrobbantatta a feleslegessé vált külső vár védőműveit, így a kuruc szabadságharcban csak a belső vár kapott kisebb szerepet. A régi dicsőség színtere ezután lassan hanyatlásnak indult, köveit szekérszámra hordták el a városba építkezésekhez. A régészeti kutatómunka és helyreállítás csak az 1862-ben kezdődött el.

A diósgyőri vár egy középkori vár a történelmi Diósgyőr városában, ami ma Miskolc egyik városrésze. A terület az ősidők óta lakott: a szemközti Várhegy barlangjában az őskőkorban készült kőeszközökre és állatcsontokra bukkantak, a vár dombján pedig bronz- és vaskori település nyomaira. A 9–10. századból hullámdíszes edények, illetve cölöp- és gerendamaradványok kerültek elő. Ezt a honfoglalás kori települést földvár, illetve földsánc vette körül. 1200 táján Anonymus említi először Diósgyőr nevét, igaz, ő még Győr formában: „miután Árpád fejedelem seregével elhagyta Szerencset (…) Bors apjának, Böngérnek adományozta a Tapolca vizétől a Sajó folyóig terjedő földet, amely területnek Miskolc a neve, valamint azt a várost, amelyet Győrnek hívnak.” A vár helyén először a 12. században állhatott erődítmény, amelynek azonban a régészek eddig nem találták nyomát; feltehetőleg földvár volt, amely a tatárjárás idején elpusztult — egyesek szerint ez a vár nem a mostani helyén, hanem a Várhegyen állhatott.
A jelenleg álló várat valószínűleg IV. Béla várépítési kezdeményezése után építette az Ákos nembéli Ernye bán. Ez az építmény a kor szokásának megfelelően ovális alaprajzú (körülbelül 40 m * 35 m-es építmény volt egy kerek öregtoronnyal), vele átellenesen álló saroktoronnyal és sokszögű külső várral. Északnak nyíló bejáratához kőpilléres fahíd vezetett át a vizes árkon. Ernye kúriája alighanem a későbbi pálos kolostor helyén állhatott.
A várat 1316-ban Wywar vagyis Újvár néven említik, ez is arra utal, hogy korábbi földvár helyére épült. Ebben az évben Ernye unkái Károly Róbert ellen fordultak, ezért a király várukat elkobozta, és kedvelt hívének, Debreceni Dózsa erdélyi vajdának adományozta. 1319–25 között Széchy Miklós horvát bán birtokolta, majd a Drugeth családé lett. A várhoz tartozó falu egy 1330-as jegyzék alapján 12 garas adót fizetett, ami arra utal, hogy a megye gazdagabb települései közé tartozott. A következő nagy építkezésnél a falak alsó szintjét ennek a várnak a visszabontott anyagából építették. 1340-től királyi vár — rendszerint a királynék tulajdona. Ez időtől várnagya egyúttal Borsod és többnyire még egy-két szomszédos vármegye ispánja is volt. Fennhatósága alá tartozott három további királyi vár is: Dédes; Cserép; Regéc is. A diósgyőri vár fénykora I. Lajos király uralkodása alatt kezdődött. Ő az 1360-as évektől mind gyakrabban fordult meg itt. A vár 1370-ben tett szert jelentőségre, mint a Magyarországról Lengyelországba vezető út egyik állomása (Nagy Lajos édesanyja, Lokietek Erzsébet lengyel hercegnő volt, maga Nagy Lajos 1370-ben lengyel király lett). A király, aki Budát mind inkább hanyagolta, Visegrád és Zólyom mellett harmadik székhelyévé tette Diósgyőrt, átépíttette, korszerűsítette a várat. Sokszorosan tagolt védelmi gyűrűk vették körül a tulajdonképpeni várat, amely négyszögletes udvar köré épült, négy sarkán egy-egy csúcsos tetejű torony magasodott. A földszinti helyiségek gazdasági, tárolási célokat szolgáltak, az emeleten a lakosztályok voltak, valamint a 13×25 méter területű lovagterem, mely három oszloppal alátámasztott, kéthajós csarnok volt. Ennek építését már Nagy Lajos lánya, Mária uralkodása alatt fejezték be, aki akkor a vár birtokosa volt. A sajátos elrendezésű kettős tornyokkal erősített, szabálytalan alaprajzú külső körítő fal a római castrumokra emlékeztet. A várat négy méter mély várárok vette körül, vizét meleg vizű források táplálták. A vár egyetlen név szerint ismert építőmestere Ambrus mester.
1364-ben Miskolc városát és környékét a diósgyőri uradalomhoz csatolták. ~~1370-ben itt írta alá Nagy Lajos király az első olyan, európai adománylevelet, amely „szabad királyi várossá” nyilvánított egy várost (Kassát). 1381. november 26-án a diósgyőri várban írták alá a torinói békét, amelyben Velence városa kötelezte magát, hogy vasárnap és ünnepnapokon felvonja az Anjou-lobogót a Szent Márk téren. Az eseményt panoptikum örökíti meg a diósgyőri vár északkeleti tornyában.
A magyar–lengyel perszonálunió megszűntével Diósgyőr vesztett jelentőségéből, ettől magyar királynék nyaralóhelye volt. Tulajdonosai sorban: Lokietek Erzsébet; Kotromanić Erzsébet; Mária királynő; Cillei Borbála; Luxemburgi Erzsébet; Podjebrád Katalin; Aragóniai Beatrix; Jagelló Anna; Habsburg Mária. Az utolsó királyné, aki itt élt II. Lajos felesége, Habsburg Mária volt. 1546-ban írásban lemondott a várról, amit addigra már elfoglalt az erdélyi vajda. A török veszély közeledtével a vár északi oldalát megerősítették. 1526 után várnagya Pemflinger Sebestyén lett. 1540-ben a gyarmati Balassa Zsigmond 20 ezer aranyforintért zálogba vette Ferdinánd királytól. A család az addigi várpalotát erőddé alakította át, az északnyugati torony elé olasz mintára rondella épült. A karcsú tornyok helyére zömök bástyák kerültek. A bejáratot a nyugati oldalra helyezték át, a királylépcső mellé ötszögű olasz bástyát építettek. Ekkor emelték a háromszintes kazamatát is. Ez volt az utolsó nagy átépítés a vár történetében. Balassa Zsigmond halála után a várat neje, Fánchy Borbála örökölte, majd az ő halála után a király visszaváltotta. 1564-től zálogbirtokosok egész sora követte egymást, a vár pusztulásnak indult. A 16. század második felében a vár a végvári vonalba került. Csekély őrsége nem tudta megakadályozni, hogy a török 1544-ben felégesse és kifossza, majd a környező falvakkal együtt adófizetésre kényszerítse Miskolcot. 1596-ban a török elfoglalta Egert, és Mezőkeresztes mellett legyőzte a keresztény seregeket. Ezután hamarosan (1598-ban) Diósgyőr is elesett, és ura az egri pasa lett, de ekkor a keresztények gyorsan visszafoglalták. Kedvezőtlen fekvésén nem tudtak javítani, de külső védművekkel megpróbálták erősíteni. A legvédtelenebb északi oldalon a külső vár kettős tornyát ágyúállássá alakították. Az északkeleti toronyhoz nagy alapterületű rondellát csatoltak. Az északkeleti toronyhoz sokszögű bástyát építettek. A nyugati oldalon nyíló kapu elé huszárvárat emeltek.
A 17. század elején az országgyűlés egy sor határozatban rendelte el bővítését, illetve karbantartását, ezek a rendelkezések azonban 1660-ig papíron maradtak. Az őrség fizetése akadozott, a falak omladoztak — az 1650. évi török ostromot azonban így is sikerült visszaverni. 1673-ban leégett a vár tetőzete. Ekkor a vár már alig volt lakható. A század végére minden hadászati értékét elvesztette. A kuruc harcokban már nem játszott semmilyen szerepet. 1703-ban három oldala már erősen romos volt; a negyediket a tulajdonos Haller báró rendbe hozatta. 1730-ban a kápolnát is magába foglaló szárny még használható volt, a többivel nem törődtek. 1756-ban a diósgyőri koronauradalom borházzá szerette volna átalakítani, de a tervekből végül nem lett semmi; a romokat a környék lakossága kőbányának használta. A vármegye 1784-ben engedély kért és kapott, hogy a vár falából köveket bányászhasson a Sajó hídjának építéséhez. A kápolnában egy ideig még tartottak istentiszteleteket, de 1820-ra azt is széthordták. Bár a két települést már 1903-tól autóbusz-, 1906-tól villamosközlekedés kötötte össze, egy 1932-es útikönyv Diósgyőrt még Miskolccal egybeépült szomszédos községként említi. 1945. január 1-jével Diósgyőrt hivatalosan is Miskolchoz csatolták, ekkor jött létre a történelmi Miskolcból, Diósgyőrből és a környező településekből kialakuló Nagy-Miskolc. Diósgyőrt és Miskolcot először a köztük felépülő gyár kötötte össze, majd a két település egyre inkább összeolvadt, napjainkban már csak tábla jelzi az egykori történelmi Diósgyőr határát.

A várat a 13. század második felében a Csetneki és Máriássy család építtette, 1352-ben Bebekek szerezték meg és bővítették. Oklevél 1341-ben említi először. Az 1440-es években Giskra serege foglalta el, majd Hunyadi Mátyás visszavette. 1556-ban I. Ferdinánd serege sikertelenül ostromolta. 1566-ban Schwendi Lázár vette be. 1575-től Andrássy birtok lett, akik 1578 és 1585 között reneszánsz erődítménnyé építették ki, majd 1676-ban pompás palotává alakították.
1678-ban Thököly serege foglalta el, 1685-ben őrsége egy éves ostromzár után adta fel. A Rákóczi-szabadságharc idején a vár urai, az Andrássy fivérek közül öten (István, György, Pál, Miklós és Mátyás) csatlakoztak a kurucokhoz, s csupán Andrássy Péter tartott ki mindvégig a császár hűségén. 1706 őszén rövid ideig Krasznahorka várában tartotta fogva II. Rákóczi Ferenc Forgách Simon grófot, a felkelés utolsó éveiben pedig kisebb létszámú helyőrség is szolgált a várban, melyet Andrássy György csak 1710 novemberében adott fel Peter Viard császári tábornoknak. 1812-ig lakták, 1817-ben a felsővárba villám csapott és legrégibb részei leégtek, de többi részei ma is teljes épségben állnak. A vár alatti település abban az időben keletkezett, amikor ezt a vidéket az Ákos nemzetség uralta. 1322-ben "Karaznahurka" néven említik először. 1329-ben "Craznahorka, Craznahurka, Craznyhorka" a neve. Története szorosan kötődik a vár történetéhez.
A 14. században a Bebekek birtoka, majd 1578-ban az Andrássy család tulajdona lett. 1427-ben az adóösszeírásban 67 portát számláltak a faluban. 1569-ben és 1570-ben felégette a török. 1757-ben mezővárosi rangot kapott. 1828-ban 146 házában 896 lakos élt. Lakói főként kézművességgel foglalkoztak. 1910-ben a falunak 1037, túlnyomórészt magyar lakosa volt. A trianoni békeszerződésig Gömör-Kishont vármegye Rozsnyói járásához tartozott.